Nagyberki Zsarolta vakkantásai

04. 17.
Ismét eltelt majdnem egy hét. Már régen elfelejtettem összezördülésemet Luckyval, és két napja már éppen úgy nyúzom, mint előtte. A hét elején még nem sok mindenhez volt kedve, G.-nek erőnek erejével sem sikerült lebeszélnie a talpnyalásról! Ha még az enyémet nyalná olykor, azt természetesnek, irántam való hódolatának venném, de ostoba módon a magáét nyalja folyamatosan… Mintha skizofrén lenne, és az egyik Lucky nyalná a másik talpát… Az utóbbi napokban G. rájött végre, hogy mi kell , hogy elterelődjön a figyelme4 Mert se simi, se ciróka – maróka, dögönyözés nem számít ilyenkor. Mivel Lucky főleg az ágyon kezdi a talpmasszázst művelni, G. egyszerűen a „busafejűre” hajtja az ő busa fejét, és a nyalogatás abbamarad, Lucky nézelődik, majd elszundít. Persze nem hagyhatom, hogy a személyzet ne állandóan az én kényeztetésemmel legyen elfoglalva, így bárhol vagyok, ezt az akciót érzékelem, és rohanok, hogy kivegyem a részem belőle: Egyszerűen felugrom G.-re, és elterülök rajta nyakától a lábáig, mint a Nagyalföld! Ilyenkor – bizonyára jólesően - nyöszörög egy kicsit, új csontokat, porcokat, ízületeket és izmokat fedez fel magában. Ez utóbbiakat néha meg is jelölöm színjátszó festékkel, hogy addig se felejtse el, míg újra rájuk nem kerül a sor. Lucky csak este kap szép sárga zoknit a két ballábára, és már ezt is szépen tűrte egy darabig az utóbbi napokban. Szerdán itt volt A., B. egykori neveltje, és többek között a virágokat is betelepítették a tóba. (itt közbevetőleg megjegyzem, hogy már G.-t is naggyon zavarja az ábécé felidézése a nevek említése helyett, de mivel ezt a naplót nem csak itt –az ismerősöknek – hanem a blogomban is közzéteszem, így jobb híján ez marad, mert ott nincs rálátásom, hogy kik olvassák.) Ott tartottam, hogy szerda. A. rettenetesen (nagyon) meglepődött, mikor rájött, hogy nincs kettőslátása… „Jéé, két kutya!” visította, és mindketten nagy csóvával üdvözöltük. Ő volt az, aki segített hazahozni az altatás után. B. takarított vele, meg virágokat pakolászott, mi meg segítettünk nekik. Csodaszép idő volt, igy hamar elfáradtunk, és csak a teraszról, napozás közben irányítottuk őket, amibe G. is beleugatott, amire egyáltalán nem volt szükségünk, nekünk, melósoknak. Délután végre Zarázhattam, már hiányzott. Elfáradva értem haza, így Luckyt sem piszkáltam. Másnap, csütörtökön is meleg, szép idő volt, strandoláshoz még egy kicsit hideg volt a víz, - meg különben is G. árgus szemekkel figyelt – ezért a „Tóparti sétány” gondozásába kezdtem, megmutatva Luckynak, hogy kell kicsupálni az előző nap vízbe eresztett gazokat. Őt nem érdekelte, de G.-t annál inkább, éppen akkor vette észre, mikor végeztem volna. Valamit haragosan mondogatott az ő bikkfa nyelvükön, amin beszélni szoktak egymással, és én a felét sem értem, De Lucky farkcsóválva helyeselt neki. Ezt megjegyzem majd, és emlékeztetem rá legközelebb, ha jön, mert úgy van, hogy letelt az előszezoni nyaralása, és holnap hazamegy. Hiába hirdettem a Fészen, hogy jó, megbízható, örökös cselédet keresek neki, a kétlábúak a füle botjukat sem mozdították! Meg van a véleményem! Hogy egy ilyen cuki vizslafiú ne érdekeljen senkit, számomra hihetetlen! Persze itt nem Rólatok beszélek, mert Nektek 99%-ban van saját gyönyörűségetek, hanem azokról, akik még meg sem tapasztalták a vizslával-élés csodáját, az élet magasabb dimenzióját! Ennél feljebb már nem sok minden van, ami megédesítheti a földi létet a kétlábúak számára!
Holnap szomorkodom, ha jön a búcsú, aztán majd jelentkezem. Vizslát!