Nagyberki Zsarolta vakkantásai

10. 22.
Itt a szerda reggel, már éjjel éreztem azt, hogy nem ez lesz a legverőfényesebb nap eddigi életemben. Tegnap délután még kertészkedtünk, eleinte együtt B.-vel, de állítólag túl lelkes vagyok, így G. pórázra vett, attól kezdve csak hanggal irányítottam a munkálatokat. Úgy tűnt sikerrel, mert jóval később újra tevékenykedhettem. Így aktívan segítettem az angyaltrombiták kiásásában, némi pluszmunkát is végeztem, de a halak kiszedését B. későbbre halasztotta, pedig én is bőszen fogtam a hálót. Most aztán megnézheti magát, amilyen idő lett! Ilyen időben egy kutyát sem engednek ki, nemhogy egy vizslát! Pláne egy hercegnőt, mégha csak „házi” is! B. elment dolgozni, mert ő se nem vizsla, se nem hercegnő. Mi a szobában nézünk kifelé a buksinkból. Én diktálok és szunyókálok, átnézem az íméljeimet, G. pedig pötyögi amit nyüszögök neki. Annyira nincs kedvem semmihez, hogy a kanapém további leamortizálását is holnapra hagyom. Még ahhoz sincs kedvem, hogy egészségügyi okokból néha kimenjek a kertbe, de G. erre fokozottan ügyel. Míg kisebb voltam, követett a teraszra is, és leült középen a kisszékre, (ott ázott a legkevésbé), hogy ellenőrizze, nem a kövön végzem el a dolgaimat. Pirike egészen elszemtelenedett. Ott sétafikál a kerti utakon, én már azért mély hangon megugatom, de nem tudom mi vele a tennivalóm, mert B. sicceg, ha meglátja, (és ha a szomszédasszony nem hallja), G. pedig azt mondja, ne bántsam. Most visszaalszom, Vizslát!