Nagyberki Zsarolta vakkantásai

11. 10.
Vasárnap este mérges lettem G.-re! Azzal búcsúztam, hogy megyek almázni, aztán alukálni! Hát én szépen be is vonultam esti almázó helyünkre, a kanapéra, és csak várok, és várok, de G. nem jön, és ami fontosabb, az alma se jön! Így almátlanul elvonultam a fotelomba, ahol nem álmatlanul forgolódtam, hanem gyorsan elszundítottam! G. csak jóval később jött, állítása szerint Nimródék agyon dicsérték. Nem tudom, mit dicsértek rajta, de mire föleszméltem, a fele almát megette! Egyedül! Azért félálomban odamásztam mellé, hogy az esti szertartás ki ne maradjon! Ilyenkor leülök, vagy lefekszem mellé, és áhítattal figyelem! Nem őt, hanem az almát, hogy mikor kapom meg a szeletből az utolsó darabot, mert az nekem jár! Mikor az utolsóval is végzünk, én mellé fekszem, az ölébe hajtom a fejem, G. bámulja a tévét, én csak úgy megtelítődök jóleső érzésekkel, aztán tíz perc, negyed óra múlva feltápászkodom, elindulok a fotelembe, es G.-t is elbocsátom az alvóhelyére. A reggeli szertartás sokkal mozgalmasabb, mert általában én ébresztem G.-t egy kis fül-arcnyaldosással, apróbb harapdálásokkal, majd fel a kanapéra, és toporzékolva várom, hogy összeszedje magát, és odaüljön mellém. Akkor aztán kiviháncolom magamat rajta, aminek mindig az a befejező része, hogy vetek egy bukfencfélét, hanyatt elterülök az ölében, ő simizi a hasamat, én pedig kéjesen dorombolok! Ezután kezdődhet csak a nap. Mindezt csak azért írtam ilyen, hosszan, mert hétfőn nemcsak hétfő volt, hanem köd is, ha sokáig kint lettem volna, a bajszom végén csöpögött volna a nyirkos hideg. Ezért inkább fotelban fekve bámészkodtam, szundítottam, és így tovább. Szerencsére délre már hétágra sütött a nap, így „testületileg” kivonultunk az udvarra ebéd, és a szieszta után. Mivel most ráérek diktálni, G. megkért, hogy a következőket is diktáljam: G. majd’ minden nap találkozik elveszett, csippelt kutyakereséssel, így felbuzdulva megnézte, hogy én regisztrálva vagyok e? HÁT, NEM! Írt egy ímélt vagy e-mailt a dokinak, most várja a reagálást. Miért van az, hogy a csip kötelező, de a doki nyugodtan elfelejtheti regisztrálni? Ha nem regisztrálják önként és felelősen a dokik a beadott csipeket, legyen akkor is regisztráció, amikor eladják nekik azokat! A pénzt ugyanúgy elkérik, és amíg a blöki el nem veszik, a gazdik nem is tudják, hogy az annyit ér, mint a halott hercegnőnek a fehérlovas csókja! Csak a mesében használ az is! Ha jó indulatú vagyok, és tényleg feledékenységről van szó, miért nem szól a doki a kuncsaft gazdijának, miközben kitölti az oltási-könyvet, hogy egy hét múlva ellenőrizze a „petvet.data”-n, hogy regisztrálva van e?  Ha nincs, jelezze neki! Na, miután G. is kipufogta magát, én sem érek rá, megyek fát rágni az ágyra, és szükségem van rá, hogy tartsa, mert úgy kényelmesebb! Vizslát!