Nagyberki Zsarolta vakkantásai

10. 07.
Tegnap sokat dolgoztam. Azzal kezdtem, hogy reggeli után visszafeküdtem még, hogy erőt gyűjtsek a munkához. Meg nem találtam olyan melegnek még az időt, hogy kinti dologba kezdjek. Amikor már G. is kiment a teraszra, ez jelezte, hogy elviselhető a hőmérséklet, és belefoghatok terveim megvalósításába. (G. úgysem látja jól, mit csinálok.) Elhatároztam, hogy elkezdem a tavam téliesítését. Szép sorban kiemeltem az általam elérhető vízinövényeket, és kihúzkodtam őket a partra. Némelyik nagyon nehéz volt, többször kellett nekiállnom, míg sikerült, de sikerült! Ezután fogtam, és cserepestül széthurcolásztam a kertben, hogy lecsöpögjenek. Közben ebédeltem is, majd „megmetszettem”, hogy beférjenek a vödrökbe. Mindet: gyökeret, levelet, cserepet. G. az egyiket észrevette, és elvette, de később visszaszereztem, így munkám teljes pompájában várta B.-t, aki hamarosan haza is érkezett, és elkerekedett szemmel nézte, hogy mennyit dolgoztam! Nagyon dicsért – úgy tűnt – majd összeszedte a cserepeket, és feltette a betonasztal szélére. Elkezdtünk játszani, ami abból állt, hogy megpróbáltam felugrálni, és harapdálni B.-t, ő meg suhogtatta a pálcát, vidáman kiáltozott, mire én egyre nagyobb körökben nyargalásztam körülötte. Végül különféle cseles cikk-cakkokat is bevetettem, amikor egyszer csak túl közel suhantam el a betonasztal mellett, és -gondolom- a cúg leverte a cserepeket. Ez kicsit sok volt B.-mek, a részéről befejeződött a játék, összeszedte a cserepeket, vödörbe vizet hozott, és be akarta fejezni a munkámat, de én még játszani akartam, és mindenképpen a vödréből akartam kiinni az esővizet. Valemiért nem engedte, a dolog odáig fajult, hogy rám zúdította az egészet, persze nem talált el, G. annyira nevetett, majd’ a könnye csordult, mire B. megkérdezte: akar-e ő is egy loccsintást?! Így ért véget ez a dolgos, vidám nap. Vizslát!