02. 19.
Már régen diktáltam, de nem maradtatok le semmiről. Nem sok minden történt, talán annyi, hogy egyre jobban olvadt a hó és sütött a napocska, egyre többet tartózkodom az udvaron, és rágcsálom a maradék tetőlécet. Természetesen ezzel a szolgák is foglalkoztatva vannak –szép germanizmussal szólva -, mert a sarat valakinek le kell vakarni a mancsaimról, B. szerint ugyanis teherautószám hordom be a földet, lassan elfogy kint és B. már söprűvel jár a nyomomban. G.-t az egész nem nagyon izgatja, azt mondja „úgyse látja”. Igaz, hogy néha valami ropog a talpa alatt, de ezek lehetnek az elhagyott szárazkenyér jutifalatjaim darabjai is, bár ezeket általában felporszívózom! Azért kapom ezt, mert csak akkor vagyok hajlandó sarat töröltetni, hozzá leülni, ha utána kapok valami finomat! Ezzel szúrták ki a szemem! Nem mondom, jó elropogtatni, de ha az arisztokrácia megtudja, nevetség tárgya leszek! Azt mondják a Gazdik, nem bírja a pénztárca az ötpercenkénti jutifalatot. Hát akkor mi is összehúzzuk a nadrágszíjat, nyakörvet, megvárjuk, míg ide Pécsre is elér a gazdaság dübörgése… Mert itt még nagy a csönd. G. egyébként elfoglalta előlem a Fészt, már napok óta majdnem éjfélig pötyög a klaviatúrán, engem ide se enged. Már előhoztam neki, hogy engedje át nekem először, én a négy mancsommal gyorsan lezavarom amit akarok, körbenézek, kommentelek a kedvenc oldalaimon, aztán kimegyek kertészkedni, már kell ásni a lukakat, a régieket meg betemetni. De G. semmire sem hajlandó, még arra sem, hogy helyettem, utánam jőve temesse a frissen ásott kutatóárkokat! Tegnap voltunk – mert B.-t is magammal vittem – Zarázni. Kalóz is ott volt, de egyedül, imádottja nem jött, mert egy hónapos karanténba helyezték tüzelésből kifolyólag! Most kezdem csak megérteni Kétlábújaim gondos előrelátását, nekünk Zarával nem kell kihagynunk a bandázásokat. Most Kalóz is futkorászott néha a labda után, de olyan frusztrált, hogy mindenkinek nekimenne, ha csak ferdén néznek rá. Szegény Zara is nyikkant, amikor nekiment, a kétlábúak közül csak K., Zara gazdija nem ijedt meg. Amikor Tóbiás jött, Kalózt elsétáltatták, mi pedig Tóbit is bevettük a hancúrba. Az emberek azt mondják, hogy a border collie-k nagyon okosak, de szerintem csak szerencséje volt Tóbiásnak, mert hiába álltunk össze ellene, hiába kerítettük be, megfogni nem tudtuk! Mire hazaértünk nem kellett altatgatni sem, kipurcantam! G. még elmondta, hogy majdnem „beszervezett” a Ledinára egy másik – drótos – vizslát is, na, az lett volna az igazi! „Bundás” vizsivel még úgy sem találkoztam, talán jövő héten összejön! Vizslát!
Már régen diktáltam, de nem maradtatok le semmiről. Nem sok minden történt, talán annyi, hogy egyre jobban olvadt a hó és sütött a napocska, egyre többet tartózkodom az udvaron, és rágcsálom a maradék tetőlécet. Természetesen ezzel a szolgák is foglalkoztatva vannak –szép germanizmussal szólva -, mert a sarat valakinek le kell vakarni a mancsaimról, B. szerint ugyanis teherautószám hordom be a földet, lassan elfogy kint és B. már söprűvel jár a nyomomban. G.-t az egész nem nagyon izgatja, azt mondja „úgyse látja”. Igaz, hogy néha valami ropog a talpa alatt, de ezek lehetnek az elhagyott szárazkenyér jutifalatjaim darabjai is, bár ezeket általában felporszívózom! Azért kapom ezt, mert csak akkor vagyok hajlandó sarat töröltetni, hozzá leülni, ha utána kapok valami finomat! Ezzel szúrták ki a szemem! Nem mondom, jó elropogtatni, de ha az arisztokrácia megtudja, nevetség tárgya leszek! Azt mondják a Gazdik, nem bírja a pénztárca az ötpercenkénti jutifalatot. Hát akkor mi is összehúzzuk a nadrágszíjat, nyakörvet, megvárjuk, míg ide Pécsre is elér a gazdaság dübörgése… Mert itt még nagy a csönd. G. egyébként elfoglalta előlem a Fészt, már napok óta majdnem éjfélig pötyög a klaviatúrán, engem ide se enged. Már előhoztam neki, hogy engedje át nekem először, én a négy mancsommal gyorsan lezavarom amit akarok, körbenézek, kommentelek a kedvenc oldalaimon, aztán kimegyek kertészkedni, már kell ásni a lukakat, a régieket meg betemetni. De G. semmire sem hajlandó, még arra sem, hogy helyettem, utánam jőve temesse a frissen ásott kutatóárkokat! Tegnap voltunk – mert B.-t is magammal vittem – Zarázni. Kalóz is ott volt, de egyedül, imádottja nem jött, mert egy hónapos karanténba helyezték tüzelésből kifolyólag! Most kezdem csak megérteni Kétlábújaim gondos előrelátását, nekünk Zarával nem kell kihagynunk a bandázásokat. Most Kalóz is futkorászott néha a labda után, de olyan frusztrált, hogy mindenkinek nekimenne, ha csak ferdén néznek rá. Szegény Zara is nyikkant, amikor nekiment, a kétlábúak közül csak K., Zara gazdija nem ijedt meg. Amikor Tóbiás jött, Kalózt elsétáltatták, mi pedig Tóbit is bevettük a hancúrba. Az emberek azt mondják, hogy a border collie-k nagyon okosak, de szerintem csak szerencséje volt Tóbiásnak, mert hiába álltunk össze ellene, hiába kerítettük be, megfogni nem tudtuk! Mire hazaértünk nem kellett altatgatni sem, kipurcantam! G. még elmondta, hogy majdnem „beszervezett” a Ledinára egy másik – drótos – vizslát is, na, az lett volna az igazi! „Bundás” vizsivel még úgy sem találkoztam, talán jövő héten összejön! Vizslát!
02. 13.
Na, most már láttátok a videót, aminek az elejét G. levágta, mert B. szerint hosszú és unalmas. De amíg idáig eljutott, még történt egy, s más. Kezdjük azzal, hogy szerda délelőtt megint egyedül hagytak, de én már annyira megneveltem őket, hogy miután ideadták a kötelező jutalomcsontot, és hagytak a helyemre vonulni vele, már nem zavarogtak. Nem kellett őket nótaszóval elbúcsúztatnom, alig vártam, hogy szép csöndben elosonjanak! Mikor megjöttek – egy óra múlva – G. röhögve mesélte, amikor kiszálltak, és B. ránézett a ragyogó napsütésben, megint elszörnyedt. A kérdésére az volt B. válasza: „Igaz, a szeme alatti sötétlila már átment kék-zöldbe, de a fél feje sárga, mintha kínai lenne, és a másik feje a homlokán is kilóg még”. Erre mondta G., hogy azért látja a monitort is rosszabbul, mert nem tudja elég bközel tenni a fejét! Mikor megközelítették az intézményt, a népek persze megbámulták, de hát látszott, hogy nem a fotószalon felé mennek, hanem a rendelőbe. Itt a doktornő percek alatt elvégezte az évenkénti nyaki-ultrahang kontrollt, és nemsokára már örülhettem is megérkezésüknek. Természetesen az örömködést a szokásos alapossággal hajtottam végre, ebből nem engedek! Délután Kalózék hívására kimentünk, szerencsére később megérkeztek Zaráék is, így már tudtam egy kicsit futkározni is! Mert ugye egyedül minek az a nagy rohangászás, Kalóz meg a csaját várta, aki nem jött, de a Kétlábúaknál is a fiúk jönnek rá utoljára, hogy felültették őket. Most meg különösen morci volt, mert gazdija nem mondta neki, hogy nincs is megbeszélve Dorkával. Így amikor már a később megérkező Zarával körötte rohangásztunk, még ránk is förmedt! Tegnap reggel meg eltűnt a nemrég kapott ágyacskám! Igaz, hogy csak útban volt, de akkor is! Mint kiderült, B. betette a kocsiba, és este Zaráékhoz vitte! Engem meg sem kérdezett! Igaz, hogy onnan mindenféle finomságokat hozott: kolbászt, stifoldert, gyöngytyúkot, meg mangalicazsírt. Ezek engem is nagyon érdekeltek volna, de még a közelükbe sem juthattam! De nemsokára jött az üzenet képekkel, hogy Zara már az ágyban terpeszkedik! Használja egészséggel… nem nehéz lemondanom arról, amit ki sem próbáltam! (hi!) Ma aztán megint egy igazán jó Zarázás volt, nagy rohangálással, amit csak egyszer szakítottam meg, amikor kijött egy szépséges óriás a ketrecből. Persze nekem közelebbről is szemügyre kellett vennem. Mivel Zarát nyakörvön kapták, egyedül loholtam az óriás felé, B. hiába kajabált, ilyenkor mindig egy kicsit süket vagyok! Odaértem, kétlábra álltam, és megismerkedtem Artúrral, a nyolcvan kilós ír farkassal. Aztán érkezett Sushi, a shar-pei mix, ő is beszállt a kergetőzésbe, Zarával be akartuk keríteni, de nem hagyta magát. Kellően lefáradva, már régóta álmomban diktálok, így G. nyugodtan pötyöghetett. Állítólag Zaráék is csináltak videót, ha sikerül azt is felteszem, aztán egy jó darabig nem untatlak a filmjeimmel Benneteket! Vizslát!
Na, most már láttátok a videót, aminek az elejét G. levágta, mert B. szerint hosszú és unalmas. De amíg idáig eljutott, még történt egy, s más. Kezdjük azzal, hogy szerda délelőtt megint egyedül hagytak, de én már annyira megneveltem őket, hogy miután ideadták a kötelező jutalomcsontot, és hagytak a helyemre vonulni vele, már nem zavarogtak. Nem kellett őket nótaszóval elbúcsúztatnom, alig vártam, hogy szép csöndben elosonjanak! Mikor megjöttek – egy óra múlva – G. röhögve mesélte, amikor kiszálltak, és B. ránézett a ragyogó napsütésben, megint elszörnyedt. A kérdésére az volt B. válasza: „Igaz, a szeme alatti sötétlila már átment kék-zöldbe, de a fél feje sárga, mintha kínai lenne, és a másik feje a homlokán is kilóg még”. Erre mondta G., hogy azért látja a monitort is rosszabbul, mert nem tudja elég bközel tenni a fejét! Mikor megközelítették az intézményt, a népek persze megbámulták, de hát látszott, hogy nem a fotószalon felé mennek, hanem a rendelőbe. Itt a doktornő percek alatt elvégezte az évenkénti nyaki-ultrahang kontrollt, és nemsokára már örülhettem is megérkezésüknek. Természetesen az örömködést a szokásos alapossággal hajtottam végre, ebből nem engedek! Délután Kalózék hívására kimentünk, szerencsére később megérkeztek Zaráék is, így már tudtam egy kicsit futkározni is! Mert ugye egyedül minek az a nagy rohangászás, Kalóz meg a csaját várta, aki nem jött, de a Kétlábúaknál is a fiúk jönnek rá utoljára, hogy felültették őket. Most meg különösen morci volt, mert gazdija nem mondta neki, hogy nincs is megbeszélve Dorkával. Így amikor már a később megérkező Zarával körötte rohangásztunk, még ránk is förmedt! Tegnap reggel meg eltűnt a nemrég kapott ágyacskám! Igaz, hogy csak útban volt, de akkor is! Mint kiderült, B. betette a kocsiba, és este Zaráékhoz vitte! Engem meg sem kérdezett! Igaz, hogy onnan mindenféle finomságokat hozott: kolbászt, stifoldert, gyöngytyúkot, meg mangalicazsírt. Ezek engem is nagyon érdekeltek volna, de még a közelükbe sem juthattam! De nemsokára jött az üzenet képekkel, hogy Zara már az ágyban terpeszkedik! Használja egészséggel… nem nehéz lemondanom arról, amit ki sem próbáltam! (hi!) Ma aztán megint egy igazán jó Zarázás volt, nagy rohangálással, amit csak egyszer szakítottam meg, amikor kijött egy szépséges óriás a ketrecből. Persze nekem közelebbről is szemügyre kellett vennem. Mivel Zarát nyakörvön kapták, egyedül loholtam az óriás felé, B. hiába kajabált, ilyenkor mindig egy kicsit süket vagyok! Odaértem, kétlábra álltam, és megismerkedtem Artúrral, a nyolcvan kilós ír farkassal. Aztán érkezett Sushi, a shar-pei mix, ő is beszállt a kergetőzésbe, Zarával be akartuk keríteni, de nem hagyta magát. Kellően lefáradva, már régóta álmomban diktálok, így G. nyugodtan pötyöghetett. Állítólag Zaráék is csináltak videót, ha sikerül azt is felteszem, aztán egy jó darabig nem untatlak a filmjeimmel Benneteket! Vizslát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése