Nagyberki Zsarolta vakkantásai

02. 08.
Csütörtök reggel megint itthon hagytak, de már kezdem megszokni. Szépen fogtam a kapott műcsontit – minden elmenetelkor kapok egyet, ebből tudom, hogy itt hagynak – bevonultam a helyemre, és nekiálltam a rágcsának. El se búcsúztam tőlük, úgyis visszajönnek, gondoltam. Így is történt, nagyon hamar visszaértek a kontrollról. G. szerint, amikor meglátták búráját, a nővérkék egymást mosták föl az ájulásból, a betegek a váróban meg a recepciót ostromolták, hogy tüntessék el gyorsan azt a randa-fejűt. Így annak ellenére, hogy a váró szokás szerint tömve volt, és B.-nek fél órába telt, míg bejelentette, aztán G.-t tíz perc alatt kiszórták. A nővérke kérdezte, hogy melyik szem volt műtve, ugye a bal? Erre G. mondta, hogy a jobb (úgy látszik a bal nézett ki úgy, mint mikor elszúrják a műtétet, a homlokán a strucctojásnyi daganat pedig az érzéstelenítés következménye), és ekkor már pupillatágító sem kellett, (az is 15 perc), megnézték a szemeit, és indulhatott is haza, a közönség nagy örömére. Majdnem megtapsolták távozását.  Itthon azért örültem nekik, megvolt a szokásos nyali-fali, amit szívesen is prezentálok, hiszen simi jár érte! Meg néha jutifalat is, nekem meg nem kerül semmibe, hadd örüljenek az inasok. Javaslom bevezetni ezt a kétlábúak munkahelyein is: Megsimizhetik a főnöküket, és máris a dolgozók napi boldogsághormon adagja. Pénteken G. csodálkozott, hogy B. autóval indul dolgozni, de itt nálunk csak akkor lehet az övé az utolsó szó, ha az: „igen”! Délben elkezdett esni a hó, G. pötyögött, és a rádiót hallgatta, én mellette szundikáltam. Amikor azt hallotta, hogy Pécs bedugult, leállt a tömegközlekedés is, akkor azért kinéztünk, hát tényleg már jócskán volt hó, és nagy szél is fújt. Aztán B.-t vártuk haza, meg is jött, de gyalog, a kocsit lent hagyta a Tesco-nál. Nekiállt a járda megtisztításának is, mire azzal is végzett, kellően elfáradt ahhoz, hogy ne nagyon tudjon tiltakozni heves ovációm miatt. Másnap, szombaton is ment dolgozni, de délben már kocsival jutott el Pécsváradra, majd onnan simán haza is jött. Aztán pedig mentünk Zarázni! Ez volt az első igazi havas Zarázás! Jól kirohangásztuk, birkóztuk magunkat! Mások is voltak, de annyira nem érdekelt minket! Annyira remek volt a játék a hóban, hogy B. el is határozta, ma megpróbálja kivinni a videót, hátha mázlija lesz, és a fehér háttérben észrevehetőbbek leszünk. Ma, vasárnap is beszedtem a reggeli zöldkagylós tablettámat, mert a Gazdik javulást várnak, és elég türelmetlenek! Délig még jól bírtam a várakozást, a konyhában is segítettem sütni, de ebéd után már nem sziesztáztam sokat, a megbeszélt idő előtt már fél órával a rácshoz álltam nyüszögni, nehogy elkéssünk. Kétlábújaim ezt sürgetésnek vették, pedig én csak az eltelt öt másodperceket jeleztem. Végre elindultunk, a Ledinán már várt a banda. Napsütés volt, de szél is, a gazdik fáztak álldogálni, ezért sétálták a köröket a focipályán. Én főleg körülöttük sertepertéltem, B. panaszkodott is, hogy mintha tudnám: videózni akar! Persze, hogy tudtam! Eddig soha nem volt a kezében az az izé, amikor Zaráztam. Kekeckedtem egy kicsit Kalózzal is, - mert persze ő is ott volt (őrizte Dorkát) – de rám üvöltött, hát otthagytam, csak strázsálja a barátnőjét tovább! Most már nagyban horkolok, így G. be tudta fejezni a mai diktálmányt is. Állítólag a videó is nézhető valamennyire, (bár B. nem egy Sára Sándor, vagy egy Zsigmond Vilmos), de mire letöltésre kerül, még eltelik néhány nap. Csak türelem, és Vizslát!