Nagyberki Zsarolta vakkantásai

05. 03. / 2.
Aztán jött a kedd meg a szerda, amikor G.-n látszott, hogy valami nagyon nem tetszik neki, mert állandóan a gép előtt ült és olyan bőszen pötyögött rajra, mint még soha. Nem tudom mi baja volt Luckyval, de őt is gyakran emlegette a magában elmormolt szavai között, de azokból semmit nem értettem, mert olyanokat még nem hallottam tőle. Luckyt említve nem olyan volt a hangsúly, mint a többi, számomra idegen szónál. Ezekben a napokban nem sokat foglalkozott velünk, csak a szieszták voltak megtartva. Ezeken G. Luckyra tette a fejét, én meg rá másztam, tehát én irányítottam az alattam levőket, azaz az „alattvalókat”! Mint egy rendes arisztokratával oly gyakran történik! Mert arisztokratának születni kell! Nem akárki tudja ám irányítani és gyámolítani a rábízottakat! Nekem persze ez a képesség megadatott, és egyre jobban rutinná válik!
Ezekben a napokban csak a délutáni, esti Zarázásokban telt maradéktalan örömöm, mert Zarát látni mindig nagy boldogság, birkózni, szaladni vele mindig nagyszerű, és miközben összeszedem a magam ínyencfalatkáit, mindig óriási vidámság látni az elképedő kétlábúak ábrázatát! Szóval Zarázgattam a hét elején, sőt, még csütörtök este is, amikor B. hazaérkeztekor egy nagy dobozt tett le a lépcső tetején. Én mellette rohantam fel, de nem érdekelt mi van benne, csak már menni akartam kedves barátnőmhöz. Visszafelé is Lucky üdvözlésére rohantam, így a doboz-vizsgálat elmaradt. Másnap délelőtt betoppant Nojcsi. Aránylag szép volt az idő, csak a szelet sokallta kint, de azért hősiesen bírta a kintlétet. Megint mindenfélét hozott, nekünk préselt csontikát, a kétlábúaknak szárit ott varázslevelet, lekvárt és macskanyelvet. Utóbbi kettő engem is érdekelt volna, de egyelőre maradtunk a csontjainknál. De csak egy darabig, mert Lucky ilyenkor nem testőr, hanem harácsoló rablólovag!  Az is kell neki, ami az enyém, begyűjti és utána morogva, féltékenyen őrzi! Alig győzöm visszalopni. Addig morgolódott, míg G. végleg elszedte tőle mindkettőnkét, így hoppon maradtunk! Nojcsitól Lucky ajándékot is kapott, egy klassz kis kötélrágókát, amivel megint – irigyen – csak ő akart játszadozni. Nem tudom, én miért nem kaptam, de amikor többet foglalkozott Luckyval, mint velem, komolyan megsértődtem! G. is szinte csak őket fényképezte, szerencsére csak pár darab sikerült. Mert olyan bénán tartotta a gépet, hogy a legtöbbön Lucky egyáltalán nem látszik, mert vaksin felfelé tartotta a masinát. Ez az én bosszúm is a mellőzésért!  Azért mindhárman nagyon örültünk Nojcsinak, és sajnáltuk, mikor elment. Mi el sem akartuk engedni, de G. nem segített nekünk, nem tudtuk visszatartani! Kár! Szombat délelőtt bent játszottuk a kinti játékainkat, mert esett az eső. Természetesen kulturáltan társasjátékoztunk. Ez egymás harapdálásából, rettenetes morgásokból, egymás feldöntéséből, az ágy percenkénti összedöncöléséből állt, megspékelve a legváratlanabb hanghatásokkal, amit csak egy magunkfajta vizsla ki tud csikarni magából. G. az elején élvezte, aztán egyre kevésbé, de nem nagyon törődtünk vele. Délutánra elment a felhő, és sor került a doboz kibontására is. G. valami boxot emlegetett, én kíváncsian vártam, hogy mi kerül ki belőle: Kokó vagy Madár? Egyik sem, csak egy csinos, ládaféle sátor. Persze ez megint Luckyé lett, azonnal elfoglalta, és éjjel még benne is aludt! Felháborító, hogy én már nem kapok semmit! El is határoztam, ha megkaparintom, szétrágom! Sajnos ez csak később valósulhat meg, mert G. összehajtogatta, és elrakta ma reggel valahová! Hogy akkor miért feküdt benne Lucky, azt nem értem egyelőre. De majd kiderítem! Talán utazik valahova Lucky? Néha kiismerhetetlenek a kétlábúak…. Vizslát!