Nagyberki Zsarolta vakkantásai

05. 10. / 2.
A PIKNIK NAPJA
G. azt mondta, hogy címet is lehet adni egy diktálmánynak, mert „a hangzatos cím felkelti a kétlábúak kíváncsiságát”, és többen elolvassák az irományt. Még akkor is, ha selejtes, de mindenki várja, hogy mikor történik valami izgalmas a szösszenetben. No, most kipróbálom!
Reggel lezajlott a szokásos egészségügyi séta, megvolt a kaja is, persze Luckynak csak mutatóban (gondolom, hogy még éhesebb legyen…)aztán vissza az ágyba, nehogy közben a matrac elveszítse jól kialakított, nehezen formált alakját! Mert G. még mindig nem szerzett be számunkra memóriahabos fekhelyet!  Akkor nem lenne ennyi dolgunk a vacok kifekvésével, és könnyebben szaladgálnánk, tanulnánk a vezényszavakat, apportíroznánk, meg ilyesmi. Akkor engedékenyebbek lennénk, a kétlábúak ez irányú sirámait hallva. De ha egyszer már reggel el kell kezdeni a tegnapi vacok alakjának őrzését, hogy estére megmaradjon a forma, sajnos más irányú tevékenységek nem férnek bele amúgy is szűkre szabott ébrenlétünkbe! De tegnap délelőtt egy csengetés megzavarta az ebbéli munkára való koncentrációnkat. Egy eddig ismeretlen kétlábú érkezett, akit persze az itthon szokásos ovációval leptünk meg. Testőröm azonban pár pillanat alatt lecsekkolta, hogy Zs. az, akit ő már régóta ismer. Kicsit ráugráltunk, hogy ismerje már meg egy szabad vizslahercegnő életét, és udvartartásában uralkodó szép és jó szokásokat, de ahogy láttam, ez nem töltötte el nagy áhítattal. Aztán hipp-hopp, pórázra vette Luckyt, és elvitte…  Én meg itt álltam a négy lábamon bambán, és bámultam a nem is olyan új kaput, mint az a bizonyos kisborjú. De alig egy óra múlva Lucky visszatért, mesélte, hogy amint lehetett, kibújt a nyakörvből, amit Zs. egyáltalán nem vett jónéven, és valószínű egy szurit is mindjárt belenyomtak…. Amit ő hősiesen viselt. és addig küzdött, míg vissza nem hozták, és most „szolgálatra jelentkezik”. Biztos így volt, én hiszek neki!

Kora délután megkezdődött a pakolás az autóba. Máig sem értem, minek kellett annyi szákfélét bedobálni abba a kis kocsiba, hogy én már alig fértem el!? Mert én is beültem ám, ami eddig csak két-háromszor történt meg „regnálásom” óta! Sajnos, most Luckyt kellett itthagyni, aki bánatos sípolással tiltakozott a merénylet ellen. Én elég izgatott voltam ahhoz, hogy ne nagyon törődjek vele… Mentünk, mentünk, egyszercsak megálltuk, és beszállt Nojcsi! Országos barátosném! Persze, hogy előre akartam mászni hozzá! De G. fullasztott a nyakörvvel, így feladtam. Megérkeztünk, kiszálltunk, és megláttam egy klassz, bekerített nagy rétet, amit biztos nekem hagytak szabadon a házak között. Bementünk, amíg a kétlábúak épkézláb része behordta a cuccot, addig G. letelepedett újonnan kapott horgászszékébe egy fa alá, így még az otthon hagyott szalmakalapja sem hiányzott, pedig akkor pontosas úgy nézett volna ki, mint a Nagy HO-HO-HO. Én pedig legott körülnéztem. Valaki blökivel is találkoztam, de azt G. nem látta, mert V. szerint a szeme telement szeretettel. G most már ezzel magyarázza vaksiságát. Közben érkeztek a piknikelők, így én is visszacsámborogtam.  Most pedig bediktálom a neveket, mert belezavarodnék különben. Jött Ildikó és Ákos, a kisfia, érkezett Eszter, kislányával Bogival, Anikó, és  nagyfia Dávid, valamint vizsláik Szofi és a csokibarna Bruno, és Kriszta az én Zarámmal. Végül, de nem utolsósorban eljött a Piperkőcök küldöttsége: Kata és Gábor két lábon, Guba a drótosvizsi és Kimi az aranyos labi pedig négyen. Így hatunknak pont ugyanannyi lába volt, mint tizenkettő kétlábú kísérőnknek. Mert ugye Nojcsit, B-t, meg G.-t már említenem sem kell! Megkezdődött az ismerkedés, versenyzés a simikért, és a rohangászós játék. Nojcsi egyszercsak elkezdett „cukrosnénit” imitálni, az összes ebzet köré gyűlt, kivéve engem, mert előzőleg „megsértődtem” rá: Állandóan Luckynak szólított, így megsértődve lekucorodtam G. mögé, és egész addig duzzogtam, míg a többiek a jutifalatok utolsó morzsáit el nem fogyasztották! Na, abban a pillanatban bántam meg az undokságot, de hát késő bánat… Azért jókat játszottunk is, üldözésest például, amikor egy kis angol szetter csatlakozott hozzánk, akkor őt kergette jóízűen az egész falka. Közben B. pogácsával kínálta a jelenlevőket. Minket nem szándékosan ugyan, de a vámot azért leszedtük!
Közben jött egy Bejgli névre hallgató beagle, aki labdát is csórt tőlünk, de a gazdik hagyták, mert annyi teniszlabda volt Nojcsi jóvoltából, hogy Dunát lehetett volna rekeszteni velük. Később ez a „diós”Bejgli visszatért, és nézeteltért Zarával, a falkánk legkisebb vizslájával. Zara egy kicsit rászólt, erre a Bejgli-gazdák odarohantak, hogy az a nagy kutya bántja ez ő kicsikéjüket. Jól szórakoztunk. A mi kétlábújaink is! Mielőtt Gubáék elmentek volna, összeálltunk egy közös kép erejéig, aztán lassan Bruno és Szofi is hazavitte gazdáikat, oszladozott a jó társaság. Nagyon hamar elrepült az idő, de Lucky itthon várt minket, igy amikor este hat óra lett, gyorsan összepakoltak az inasok, és a kocsinál elbúcsúztunk Nojcsitól és Ildikóéktól is. Itthon Lucky „áttörve” a kerítést, a lépcsőfordulóban várt minket nyüszögve és nagy boldogságban. Most épp úgy elfáradtam a diktálásban, mint tegnap a mulatságban, aludni megyek. Ha még valami eszembe jut, ígérem, lediktálom később, nem hagylak ki belőle Benneteket! Vizslát!
.