Nagyberki Zsarolta vakkantásai

01. 11.
Péntek délelőtt G. elkezdett készülődni, mintha el akarna menni. A rendes, normális ruhája helyett olyant húzott fel, ami után itt szokott hagyni. ikor elindult, kénytelen voltam jelezi, hogy én is itt vagyok, velem mi lesz? Egyre erélyesebben húztam vissza, hogy kérem szépen, ne hagyjon itt. Mondta ugyan, hogy mindjárt jön, de amikor lerázott és felment a lépcsőn, én a rács lebontásával igyekeztem utána, ami kissé durvára sikeredett. Kijött a falból az egész hóbelevanc! Tartóstól, tiplistől, vakolatostól! B.-nek elállt a szava az elismeréstől, visszavezetett a rácson túlra, és mindenféle szerkezeteket épített hamarjában, miközben G. csendben megjegyezte: „Majd meg kell csinálni”. Ebből is látszik, G. milyen okos már! Ezután már csak sírdogálni tudtam utánuk, bár ők biztos fogadásokat kötöttek, hogy miket kell majd összesöpörni még, ha hazaérnek. Ehhez képest azt sem hallottam meg, amikor hazaértek. Aludtam, és a berendezésben sem esett semmi kár, így hagyták, hogy „nyugodtan” kiörömködjem magam rajtuk. Azért ez az ideiglenes cserbenhagyás annyira megviselt, hogy aznap már le se szálltam róluk. Szombaton is felháborító dolog történt! Mint megtudtam, B. a hét elején barátaitól kapott egy nagyobb darab egyben sült tarját, amit nekem szántak, mert vasárnapi ebédjük lett volna, de egyikük kitalálta evés közben, hogy a húsnak szaga van! Igaz, hogy előtte való nap vették, igaz, hogy a kétórás sütés előtt sem volt, meg utána sem, csak az ebéd közben jött meg a szaga! B. elhozta, de itthon érzékszervi próbák alá vetette, és úgy döntött, márpedig ezt ők eszik meg a hétvégén, és nem az enyém lesz! Fölháborító! Én csak kicsit kaptam belőle a látszat kedvéért! Persze azért óvatos is volt, mert szombaton, amikor nem evett itthon, ezt tálalta fel G.-nek, azzal, ha vasárnapig nem lesz neki semmi baja, úgy az lesz az ebédjük. És így is lett! Hiába szóltam, ha ideadják, mindenki jól jár, az ő egészségük is megmarad. De nem adták, irigy kutyák! Ma még ide akartam írni a délutáni bandázást, de olyan pocsék idő volt, hogy nem mentünk. Pedig jövő héten biztos nem Zarázhatok, mert holnap ő is átesik az utódmentesítő beavatkozáson. (Ezt most olyan finoman mondtam, mint egy valódi arisztokrata!) Kénytelenek leszünk addig valaki ideiglenes partnerrel beérni B.-vel, ha egyáltalán olyan lesz az idő, hogy ki tudom rángatni B.-t egy hosszabb körre. Egyébként tegnap és ma hosszan „türelemjátékot” játszottam alkalmazottaimmal, hogy ne érezzék magukat elhanyagolva. Ez abból állt, hogy amikor félóránként kimentem körülnézni, hogy történt-e valami az utóbbi félórában, kicsit több sarat hordtam be, mint szoktam. Ezt megelégelték, elhatározták, hogy bejövetelkor lábtörlés lesz! (Nem tudom, Árpád apánk bejövetelekor foglalkoztak-e ilyesmivel, de itt ez lesz az új divat!) Nem lennék én én, ha nem csináltam volna belőle új játékot: mikor jeleztem, hogy bejönnék, ők egy ronggyal a kezükben vártak, és törölgették a mancsaimat. Kettőt, hármat sikerült is, de négyig soha nem jutottak, mert vagy a ronggyal, vagy egy fadarabbal elszáguldottam, és újra szép köröket róttam az udvari sárban. Erre ők visszamentek és becsukták az ajtót, mire én újra bebocsátásért jelentkeztem, és kezdődött minden előröl. Na, ezt játszottuk hosszú negyedórákig tegnap és ma, de mostanra elértem, hogy gyorsabban tegyék ezeket a felesleges macerákat, ha nekik olyan fontos, és ne tartsanak fel a halaszthatatlan ügyeim intézésében! Hát, ennyit mára, Vizslát!